59. Családi program

Sziasztok:) Sajnálom, hogy ilyen sokat késtem, csak most annyira összejött minden...suliba múlt héten minden reggel 4-kor keltem, 5-kor elmentem itthonról, és este 5-re hazaértem, utána meg tanulnom kellett, csütörtökön meg olyan szinten lebetegedtem, hogy életerőm se volt, nem hogy még gépezni, szóval nagyon sajnálom! 

A részekről annyi, hogy most így a vége fele már hosszabbak lesznek, mint eddig, aminek az oka az, hogy sajnos nem tudom abba hagyni, ha elkezdem, és néha észre se veszem, hogy hány oldalakat írok:') 

A nap kellemesen melegítette testem, a fénysugarak egyre jobban bevilágították a terepet. Szemeimet zavarta ez a hirtelen jött világosság, de az még jobban zavart, hogy édes álmaimat telefonom hangos csörgése zavarta meg. Nyöszörögve nyúltam zsebembe és előhalásztam a csörgő készüléket. A felvevés kicsit nehézkes volt csukott szemekkel, mert még nem nagyon szoktam hozzá az érintőképernyős csodához, így kicsit vacakoltam vele, közbe szemeimet is kinyitottam. Meglepve vettem észre, hogy én még mindig a medence melletti napozóágyon fekszem.

- Remélem nyomós okod van rá, hogy felkeltettél, különben halállal lakolsz! – köszöntésem nem épp volt nevezhető kedvesnek, de utálom, amikor felkeltenek.

- Te se a kedvességedről vagy híres. – Louis nyávogós hangja egy villámcsapás alatt eltűntette belőlem az álmosságot.

- Kora reggel már ti zaklattok? – nyűgösködtem, próbáltam felülni, ami csak egy nagy nyögés után sikerült. Hátam teljesen elgémberedett, alig bírtam felegyenesedni.

- Minden rendben? – Niall hangja mosolyt csalt arcomra, ahogy meghallottam törődését.

- Csak hosszúra sikeredett az este. – körülnéztem, de Selena-nak semmi nyoma nem volt, akkor valószínűleg egyedül tölthettem idekint az éjszakát.

- Szóóóóóval. – Liam hosszan elnyújtotta a szót, miközben egy kiscsörömpölés hallatszódott. Homlokom ráncolva próbáltam kivenni a hangokból valamit, de nem sikerül, így vártam, hogy valaki újra beszéljen a vonal túlsó oldalán.

- Arra gondoltunk, hogy holnap elmehetnénk a strandra. – Zayn kicsit rekedtes hangja úgy hatott elmémben, mint egy éles penge. Nem azért, mert olyan mély volt a hangja, hanem azért, amit mondott. Strand? Homok, napfény, tenger, fürdőruha. Ezek jutnak az eszembe, amikor arra gondolok, és szerintem mindenki másnak is, és ezzel semmi baj, de nekem az utolsó tényező nagy gondot jelent. Nem akarok úgy mutatkozni a heg miatt az oldalamon. A baleset óta senki előtt nem voltam fürdőruciban, csak Lily-ék előtt, és most, hogy tudom, hogy ott lesznek még mások, csak a rettegés fog el tőle. Nincs tökéletes testem, és ezzel tisztában vagyok, de nincs szükségem arra, hogy ezt mások is éreztessék velem.

- Nyuszi? – Harry kérdőn szólt bele a telefonba, ennek köszönhetően visszatértem a való életbe. Fejem megráztam egy picit, így képes voltam elűzni a lenge ruha körül forgó gondolataimat.

- Bocs. – kértem elnézést – Kösz, az ajánlatot, de nem élünk vele. De mennem kell, szóval majd beszélünk. Sziasztok! – választ se várva nyomtam ki a készüléket, és a zsebembe mélyeztettem. Nem akarom hallani, ahogy kérlelnek, mert tudom mikre képesek, azért, hogy elérjék a céljaikat, és amilyen gyenge vagyok, biztos, hogy bele is egyeznék, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.

Amint lerendeztem magamban a dolgokat, álmosan keltem fel eddigi alvóhelyemről, nyújtózkodtam egy nagyot, mert szinte semmimet nem éreztem. Hajamba beletúrtam és a nagy üvegajtó felé indultam el. Mosoly jelent meg arcomon, amikor észrevettem, hogy a nappali kanapéján mindenki figyelmesen nézi a tévét, amiben valami mese ment. Felkuncogtam, hogy még a felnőtteket is ennyire leköti ez a fajta tevékenység.

- Sziasztok. - lassan lépkedve vettem az irányt a nagy ágy felé.

- Bella?! – Mandy mosolyogva állt fel eddigi helyéről, és karjait kitárva indult el felém. Kezeim én is kitettem, így egy nagy ölelésben részesítettük a másikat. Szorosan bújtam hozzá, hiányoztak már. Ez alatt a nyár alatt, nagyon sokat javult a kapcsolatom mindenkivel, amiért büszke vagyok magamra. Túltettem magam még egy dolgon és ezek a személyek nélkül nem sikerült volna.

- Hogy vagy aranyom? – nagyi könnyes szemekkel vette át Mandy helyét, és ő is szorosan megölelt. Kezei picit remegtek, szemei fáradtak voltak. Az egyik személy, aki nagyon sokat jelent nekem. Nem tudom nélküle elképzelni az életem. Megtanított arra, hogy bármi is történjék, mindig az élet napos oldalát kell néznem, mert akármilyen rossz is az a pillanat, az út onnantól már csak felfelé vezet.

- Hiányoztatok. – motyogtam, és egy puszit nyomtan ráncos arcára.

- Mesélj, milyen volt Franciaország!? – Mandy olyan volt, mint a lánya. Tele volt izgalommal, szemei csillogtak és kezeimet megragadva húzott le a kanapéra. Mosolyogva kezdtem neki beszámolómnak, amit ismételten részletesen meséltem el, de azért az olyan részeket kihagytam. Mindannyian nagyon figyelmesen hallgattak végig, még a lányok is, akik már egyszer hallották a történetet, de ugyan úgy, mint tegnap, ami is olvadoztak. Nagyi és Mandy közbeszólásai se maradhattak el, akik azt ismételték, hogy milyen aranyos barátom van, vagy szerencsés vagyok, meg ehhez hasonlók. Brian pedig egy mondatot szólt közbe, ami a „Szerencséje van a srácnak.”volt.

Boldog voltam. Annyira jó érzés volt elmesélni mindenkinek, hogy mi történt velem, mert tudom, hogy ők is ugyanúgy éreznek velem. Nekik az a fontos, hogy én boldog legyek, míg nekem az, hogy ők büszkék legyenek rám. Nem szeretnék nekik csalódást okozni. Mindig mellettem álltak, számíthattam rájuk, így az a minimum, ha nem esek vissza.

- Annyira örülök, hogy boldog vagy! – nagyi mosolyogva simogatta vállam.

- Én is! – bólintottam – Hoztam nektek valamit. – jutott eszembe, majd sietve álltam fel, és szaladtam ki a nappaliba. Nem csalódtam barátnőimben, amikor láttam, hogy két nagy bőröndöm még ugyan ott van, ahol tegnap Niall hagyta. Azokat megragadva indultam vissza a nappaliba, ahol kíváncsi tekintetek hadába ütköztem.

- Tényleg, már tegnap is kérdezni akartam. – Lily homlokát ráncolva állt fel és sétált el mellém – Te nem csak egy bőrönddel indultál? – kíváncsian húzta fel jobb szemöldökét, de azért segített feltenni a kanapéra a nagy táskákat.

- Franciaországban nehéz megállni, hogy ne vásárolj. – adtam egy egyszerű választ. Nevettek talpraesettségemen, de nem is figyelve rájuk cipzáraztam ki bőröndömet, és keresgélni kezdtem a sok új cucc között, a nekik szánt ajándékokat. Nem telt bele sok időbe, mire sikerült előhalásznom az első kis csomagot, ami Mandy-nek szólt. – Ez az! – kiáltottam fel, ahogy épségben előhúztam a meglepetést.

- Mi van, aranyat találtál? – Selena nevetve huppant le mellém, és kíváncsian kukucskált a bőröndbe.

- Majdnem. – vontam vállat vigyorogva – Mandy! – fordultam az illető felé – Remélem tetszeni fog. – nyújtottam át neki, amit mosolyogva vett el, de még nem bontotta ki, mert megvárta a többieket. Hamar kiosztottam mindent, amit szerettem volna, így egyszerre tudták kinyitni.

Melegség töltötte el a szívemet, amikor mindnyájuk arcán egy boldog mosoly ült ki, mert tudom, hogy tetszett nekik. Nem készültem nagy ajándékokkal, mert nem a nagyság a fontos, hanem az, hogy szívből jöjjön. Ezért volt nekem annyira fontos, hogy ennyire örültek neki, mert ezzel egy picit kamatoztattam azt, amit ők tettek értem. Tudom, hogy visszafizessem mindazt, amit ők feláldoztak csak azért, hogy nekem jó legyen, még sokat kell tennem, de azt hiszem első apró lépésként ez is megfelelt.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fognak hatódni rajta. Mindenki könnyes szemekkel ölelt meg, kivéve Brian, aki próbálta tartani magát, de azért látni lehetett rajta, hogy neki is könnyesek a szemei, de egyetlen férfiként nem mutathatta ki, hogy gyenge. Végül pedig közös megegyezés alapján arra jutottunk, hogy tartunk egy igazi családi napot, így elmegyünk a plázába, hogy kicsit szórakozni, bár azt hiszem inkább csak vásárolni.

- Jaj, te lány. Képes vagy mindenkit megsiratni. – Brian kuncogva ölelt magához.

- Ehhez tudomány kell! – öleltem vissza. Különleges képességem szerintem nem mindig válik előnyömre, de tudom, hogy ilyen családban nem is kell. Itt mindenki az igazi érzéseit mutatja, senki nem játssza meg magát, mert felesleges! Ha valaki boldog, akkor mosolyog, énekel, viccelődik, de ha valaki szomorú, akkor sír. Mindig kimutatjuk, mit érzünk, mert így tudunk segíteni a másikon, és ez az igazi család.

- Nos? – Mandy jött el elsőként az emeltről, aki azt a ruhát viselte, amit most kapott tőlem. A halvány barackszínű ruha tökéletesen illett rá, homokóra alakját szépen kiemelte. Haja lágy hullámokban estek vállára, arca sugárzott a boldogságtól.

- Gyönyörű vagy! – Brian büszkén lépett felesége elé, és egy gyengéd csókot lehelt ajkaira. Annyira tökéletesen összeillenek, hogy arra szavak nincsenek. Kiskorom óta ismerem Brian-t, és soha egy rossza szavam se volt rá. Mindig törődött mindenkivel, és segített, bármit is kért tőle az ember. Emlékszem, kiskoromban mindig azt kívántam, hogy bárcsak ő lenne az én szőke hercegem, akiről anya olyan sokat mesélt. Persze, mindig eleget tett a kérésemnek, és mindig kaptam tőle egy kis gyűrűt, ami azt jelképezte, hogy ő az enyém. Visszagondolva elég mókás, de akkor nagyon szerettem volna, most pedig azt kívánom, hogy az ő kapcsolatuk soha ne érjen véget. Mandy annyira sugárzik a boldogságtól, még mindig, pedig már régóta együtt vannak, de nagyobb veszekedéseket még soha nem láttam tőlük. Ha néha-néha összekaptak pár órán belül már úgy viselkedtek, mintha semmi nem történt volna. Nekem az ő kapcsolatuk a példám. Egyszer én is egy olyan fiú mellette szeretnék megállapodni, aki annyira szeret, mint Brian Mandy-t. Aki mindent megtenne azért, hogy ne veszítsen el, és akitől soha ne keljen bocsánatot kérnem, mert tudja, hogy mindent azért teszek, mert szeretem. Egy olyan fiút, aki fél elveszíteni. Nem mondom, hogy az a személy pont Niall lesz, de benne minden megvan, amire szükségem van, és hiába hogy még csak kamasz vagyok, tudom, hogy egyszer be fog sétálni az életembe egy ilyen személy, és én mindig várni fogok rá.

*  *  *  *  * 

Ha lehet ilyet mondani, akkor bátran kijelentem, hogy a pláza tőlünk volt hangos. Hiába próbáltuk visszafogni magunkat, az valahogy sosem jött össze. Mindig viccelődtünk, és szórakoztattuk egymást, és meglepetésemre még nagyi is jól kivette a részét ebből. Örültem, hogy végre egy kis időt tudtam tölteni a családom összes tagjával.

Jelenleg egy büfében foglaltunk helyett, ahol ebéd közben beszélgettünk és sztorizgattunk. Szó esett Selena turnéjáról, amire szülei is elkísérik, de sajnos mi nem nagyon fogunk tudni elmenni, leszámítva egy-két alkalmat. Szeptember elején elkezdődik az iskola, és most jön az utolsó évünk, így muszáj lesz arra koncentrálnunk. Bármennyire is szeretnénk, nem tudunk ott lenni barátnőnk mellett, pedig inkább a tömegbe nyomorognék, minthogy visszamenjek oda, ahol mindenki csak verbálisan bánt.

A középiskola számomra mindig is pokol volt. Sokan bántottak, mert én mindig a legjobb cuccokba jártam, nekem volt a legjobb táskám, cipőm, meg minden. Mindig kérdezték, hogy hogyan lehet, hogy ilyen jól megy nekem, mert a nagyszüleim nevelnek, akik nem tudnak ilyeneket finanszírozni. Kezdetekben erre nem tudtam válaszolni, így azt kezdték beszélni, hogy Selena pénzel engem. Fájt, hogy ezt gondolták rólam, mert én nem azért voltam Sel barátja, mert kezdett híres lenni, és a mai napi nem azért vagyok. Ő a testvérem és büszke vagyok rá. Két évig ment az a szóbeszéd, hogy más pénzéből élek. Addigra sikerült csak megértenem az életet, és minden mást is. Akkor tudtam meg, hogy valójában abból a pénzből éltünk, amit apa félrerakott a gyerekei jövője érdekében. Akkor még nem használtam azt, amit a divatcég kamatoztatott. Nem volt rá szükség, de tavaly évvége óta inkább csak abból merek elvenni, ami egy biztos lábakon álló helyből származik. Azóta próbálok nem foglalkozni azokkal, akik csak a rosszat akarják, mert megtanultam, hogy csak azért ilyenek velem, mert féltékenyek. Sok mindenen mentem keresztül, de az soha nem fogom elfelejteni, hogy apa és anya miből építettek karriert. Átalagos emberek voltak, akik hittek az álmaikban, ami egy nap valósággá vált, és oda emelte fel őket, ahova mindig is szerettek volna eljutni. Ezt szeretném szem előtt tartani, mert tudom, hogy valamikor nekem is sikerülni fog minden, amit elterveztem.

Az utolsó év a középiskolában mindenki számára ijesztő. Ilyenkor még nagyobb teher esik a vállunkra, amit szinte már lehetetlen elviselni. A tanulás mellett ott van az ijesztő érettségi, a ballagás, ami azt jelenti, hogy felnőttünk. Utána már gondolnunk kell a jövőnkre, ami még sokkal rosszabb. Elszakadunk a régi helyektől, a régi arcoktól, és a régi barátoktól. Az egyetem egy új kezdet mindenki életében. Ott kezdődik a felnőtté válásunk, amit egy kamasz sem akar, de legfőképp én nem. Azt hiszem, még soha nem volt olyan napom a suliban, amikor ne bántottak volna valahogy. Lily mindig kiállt mellettem, de nekem soha nem volt annyi bátorságom, hogy visszaszóljak vagy valami. Talán ezért is vágyom egy picit arra, hogy vége legyen annak a rémálomnak. Miután sikerült az érettségi mindenki más egyetemre megy, és ha nekem nagy szerencsém van, akkor senki nem fog oda jelentkezni ahová én szeretnék. Bár ezzel az a baj, hogy még vörös hajú barátnőm se. Ő jogot szeretne tanulni, míg én inkább a lakberendezés vagy a belsőépítészet után sóvárgok. Sajnos ez elválaszt bennünket, de még nem szeretnék erre gondolni. Addig van pár hónapunk, és szeretnék kiélvezni minden pillanatot, amit az én dilinyós barátnőmmel tölthetek.

Selena és Lily újult erővel álltak fel eddigi helyünkről, és indultak el ismét vásárolni. Meglepetésemre még nagyit is sikerült elráncigálniuk, ami nagy szó nála. Ha ő egyszer leül valahova egy hosszú séta után, onnan csak akkor áll fel, ha már haza megy. Hamarabb semmi pénzér nem áll fel. Tudom, mert már próbáltam azzal, hogy lefizetem.

- Mandy, Brian, tudnátok várni egy picit? – félve szóltam a két felnőtt után, akik már félig felálltak, de kérdésemre ismét helyet foglaltak.

- Persze. – Mandy mosolyogva ült le. Szerettem volna velük beszélni négyszemközt, mert úgy érzem nekik is tudni kell valamit.

- Szeretném megköszönni nektek mindent, amit értem tettetek. Anyáék halála óta, úgy érzem, hogy én is a ti családotokhoz tartozom. Tudom, hogy soha nem akartátok őket pótolni, mégis úgy érzem, hogy már a szüleim vagytok. Sok gondom volt, de ti mindig kiálltatok mellettem, amiért nagyon hálás vagyok. Nálatok jobb embereket még soha nem ismertem. – hangom elcsuklott mire az utolsó mondat végére értem, de nem terveztem, hogy elsírom magam. Próbáltam ennyibe belefoglalni mindent, amit már nagyon régóta szeretnék elmondani nekik.

- Jaj, kicsim. – Mandy sírós hangja először megijesztett, de amikor láttam, hogy szemei könnyeznek, és arcán már patakként folyik a sós könny, tudtam, hogy nem azért sír, mert megbántottam volna. Pont ellenkezőleg. Meghatódott.

- Mi mindig a szüleid leszünk! – Brian óvatosan csúsztatta kezeit az enyémre, ami az asztalon pihent. Ujjait lassan fűzte enyéim közé, és aprót szorított rajtuk.

- Pici korod óta, te vagy az én pici lányom. – Mandy szipogva állt fel férje mellől, és mellém ült át, kezeivel átkarolt, és egy puszit nyomott arcomra – Nélküled egyikőnk sem lenne ott ahol. – jól estek szavai, és ölelése is.

- A hercegnőm mellett mindig kiállok. – Brian szavai, olyanok voltak számomra, mint egy aranyos madár dalolása. Nagyapa halála óta nem hívott hercegnőnek, azelőtt pedig mindig csak így volt képes megszólítani. Kuncogtam ezen, ahogy a mellettem helyet foglaló pótanyukám is.

- Kicsim, legalább annyit mondj, hogy védekeztetek? – Mandy kérdésétől megállt bennem az ütő. Szívem kihagyott egy ütemet, pulzusom az egekbe szökött, és hirtelen a víz is kivert. Honnan tudja? Semmi erre utaló jelet nem adtam, és Selena-ék sem, ebben biztos vagyok. Mégis tudnak valamit.

- Mi? – nehezemre sikerült csak kinyögnöm ezt az egyetlen, pici, egyszerű szót. Úgy éreztem, hogy forog velem a világ.

- Ugyan olyan vagy, mint Selena. – Brian nevetése betöltötte a csendet, de egyáltalán nem nyugtatott meg. – A hajad oldalra van fogva, és arról beszélsz, hogy milyen jó szülők vagyunk. Kiköpött testvéred. – szégyenlősen kezdtem el játszani a hajam végével, teljesen zavarba voltam. Nem gondoltam volna, hogy már ennyiből fogják tudni, bár én ezt egyáltalán nem azért mondtam. Tény, hogy tényleg lefeküdtem Niall-el, de nem pont a pláza kellős közepén szerettem volna közölni velük. Ezt a kis beszédet azért mondtam, mert nekem fontos, hogy tudják, hogy megváltoztam. Nekik köszönhetően sikerült túl jutnom egy bizonyos szinten, ahova nem szeretnék visszajutni, és tudom, hogy az ő segítségükkel nem is fogok.

- Nos? – Mandy picit meglökött, aminek köszönhetően sikerült elszakadnom gondolatmenetemtől, így újra tudtam koncentrálni a világra. Kérdésére csak aprót bólintottam, mert nem voltam benne biztos, hogy hangom bírná azt az egyszerű szót. – Büszke vagyok rád! – Mandy ölelése szoros volt, mégis úgy hiszem, ebben benne volt minden, ami szüksége. A szeretet, a bizalom, a felelősség. Ezeknek hála tudom, hogy ők velem vannak. Még egy kis ideig kiélveztem, hogy összenyomnak szorításukban, mert közben már Brian is mellettem foglalt helyet, csak ő a másik oldalamon, így két oldalról élvezhettem a szeretetüket. Már épp indulni akartunk, ami valami eszembe jutott. Selena tegnap furcsán viselkedett, és azóta bennem van valami.

- Minden rendben? – félve néztem Mandy-re, aki kíváncsian fürkészte arcomat, hátha észrevesz valamit.

- Biztos csak hülyeség. – vállamat vontam. Nem akartam elefántot csinálni a bolhából, mert úgy érzem, holnapra már el fog múlni ez a hülye érzés, és minden folytatódik tovább.

- Semmi nem az. – Brian nem engedte, hogy elhagyjam helyemet, és komoran nézett rám. Tudhattam volna, hogy ha megemlítek valami apróságot, addig nem hagynak, amíg el nem mondom az egészet.

- Rossz érzésem van. – böktem ki nehezen – Valami történni fog. Valami, ami fájni fog! – eddig teljesen meg voltam győződve arról, hogy csak bebeszélem magamnak, de amikor megláttam Mandy és Brian arcát megrémültem. Arcuk elfehéredett és ijedten néztek egymásra. Tudtam, hogy igazam van, és tudom, hogy ők tudják. Tényleg történni fog valami. Valami, ami nem lesz kellemes. Valami, ami velem kapcsolatos.