40. Miss.

Sziasztok:) Tudom megint késtem és nagyon sajnálom, de a hétvégén nem nagyon volt kedvem géphez ülni az időjárás miatt, inkább csak filmet néztem és nem tudtam feltenni a részt=/ Sajnálom tényleg:|
Meg az az igazság, hogy vártam még hátha kapok még komikat, de csak kettőt kaptam:/ Persze annak is nagyon örülök^^  De azért remélem értitek, hogy egy picit többre számítottam:')

I hope you like it!♥

-Isabel kérem a párnát! - nézett rám anya szigorúan. Kicsit megijedtem, de nem akartam oda adni, hisz Tom-al és Max-el jót játszottunk. 
-Nem! - mondtam egyből, és újra el kezdtük ütögetni egymást a fiúkkal. Anya is és apa is ránk szólt, de a hangos nevetésünktől nem nagyon hallottuk. Tom egyre nagyobbakat ütött, amit én azzal bosszultam meg, hogy Max-et ütöttem, és végül mind a ketten engem ütöttek. Hangosan nevettem és sikítottam. 
-Isabel DeLuce, azonnal add ide a párnát! - fordult hátra anya. 
-Nem! - erősködtem tovább. 
-Isabel add oda anyádnak azt a párnát! - nézett rám apa, a tükörből egy kicsit kedvesebben. 
-Tessék. - nyújtottam oda a hercegnős párnám, de nem engedtem el. Szorosan tartottam, mire ő elkezdte ráncigálni. 
-Bella add oda anyának. - fordult felém Tom. Nem akartam, hogy elvegyék, így csak megráztam a fejem. Egy kevés ideig azzal szórakoztam, hogy ide-oda húzogattam a párnát anya és én köztem, mikor viccből hirtelen elengedtem. Anya megütötte apát, aki magára borította a kávéját, és hirtelen egy éles kanyart vettünk balra, és lefejeltem az ablakot. 
-Francba! - szólalt meg apa mérgesen. Megijedtem, mert ez az én hibámból történt. 
-Peter vigyázz! - kiáltott fel anya, és előre mutatott. Nem láttam semmit apa ülésétől, de éreztem ahogy apa még egy éles kanyart vesz balra, mire mindannyian el kezdtünk sikítani, utána pedig egy autó lámpája közelített felénk....
-Ne! - zihálva ültem fel az ágyba, arcomon izzadság cseppek folytak végig, levegővételem egyenletlen volt, szívem is hevesen dobogott. Torkom elszorult nyelni is alig bírtam. Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül végig arcomon, amit egyre több és több követett. Térdeim felhúztam, hajamba idegesen beletúrtam, közbe az ágy szélére másztam. Miért nem tudom elfelejteni? Vagy miért pont ez az emlékképet álmodom mindig újra és újra?
Halk mocorgást hallottam mögülem, mire ijedten fordultam hátra. Niall jobb oldaláról átfordult hasára, pont oda ahol egy perccel ezelőtt még én feküdtem. Arca annyira nyugodt volt, a levegőt is egyenletesen vette. Elmosolyodtam a látványon, ahogy egy apró mosoly jelent meg arcán, de szerencsére nem kelt fel.
Óvatosan kikecmeregtem az ágyból és besétáltam a fürdőbe. Magam után az ajtót halkan bezártam, majd a tükör elé sétáltam. Felnéztem tükörképemre, ahol egy piros szemű, meggyötört lány nézett vissza rám. Kész vagyok már ezektől az álmoktól, szeretném elfelejteni ezt az egészet. Hiába tudom, hogy ez az egész életem megpecsételi, és soha nem tudok majd szabadulni a lelkiismeret furdalástól, de legalább egy kicsit csillapodhatna bennem ez az egész.
Arcom megmostam hideg vízzel, fogat mostam, majd visszamentem a szobába, ahol az én szőke hercegem halkan horkolva aludt. Elsétáltam a bőröndömig, halkan előkotorásztam belőle egy fehérneműszettet, egy rövidnadrágot, egy tapadós atlétát, és a fehér deszkás cipőm is elvettem mellőle. Visszasétáltam a fürdőbe és gyorsan magamra kapkodtam ezeket, utána pedig a szobába felkaptam a telefonom. Miután nem találtam sehol a fejhallgatóm, ezért az asztalról felkaptam a Niall-ét, remélvén, hogy nem haragszik meg.
Kisétáltam a nappaliba, ahol teljes nyugalom fogadott. Azt hiszem, hogy Harry tegnap bulizni volt, így kétséges mikor érkezik meg, Liam pedig a barátnőjével találkozott - bár a múltkor még azt mondta, hogy nincs, de ezt ő tudja -, Louis Hanna-val ment valamerre, Zayn pedig Lily-vel van, szóval csak ketten vagyunk a nagy lakosztályban. Unalmasan csoszogtam be a konyhába, ahol készítettem magamnak, egy tejeskávét, majd az ajtó mellől felkapva a mágneskártyát elhagytam a lakosztályt és elindultam egy kicsit futni......

*  *  *  *  *  *

Fura érzés úgy élni, hogy a sima életbe senki nem ismer fel, de amint a vörös szőnyegre lépek már mindenki tudja, hogy mi is történt a családommal és szinte az egész életemről tudnak. A fotósok hada, ahogy egy csomó kérdést tesznek fel, és szinte mindegyik olyat, amihez semmi közük. Biztos akarom ezt? Akarom, hogy majd még jobban kérdezősködjenek a magánéletemről, ha netán kiderül, hogy Niall-el járok? Vagy azt fogják feltételezni, hogy csak a pénz miatt vagyok vele? Vagy kifog ez egyáltalán derülni?
Uram isten még ilyenkor is ezen jár az agyam. Talán a legrosszabb az egészbe, hogy a rehabilitáció óta folyamatosan kattog az agyam. Folyton próbálom úgy alakítani az életem, hogy mindenkinek jó legyen, és ebbe az a baj, hogy néha a sajátomról elfelejtkezek, vagy csak simán próbálom eltusolni az egészet, és egy bizonyos "szőnyeg" alá próbálom besöpörni. És aztán jön egy nagyobb dolog és, mint a bomba úgy robbanok. Akkor aztán kő kövön nem marad. Bármi is van, akkor azon a bizonyos ponton kijön belőlem minden.
Ülök egy padon, és az előttem elhaladó embereket nézem. Nekik miért ilyen könnyű az élet? Vagy nem is könnyű csak nem mutatják ki? Mindenki mosolyogva figyel a másikra, és az éppen előbújó napot figyelik. A reggel 7 órai napfelkeltében mindenki annyira nyugodt volt, hiába is siettek egy páran dolgozni.
Tőlem nem messze hallottam, ahogy egy kislány felnevet. Oda fordítottam a fejem, és mosolyogva figyeltem. Két fiútestvérével és szüleivel közelített felém. Boldog volt! Pont úgy ahogy én voltam az én családommal. Gyorsan leállítottam a zenét a telefonomon, majd a fejhallgatót lecsúsztattam nyakamra, a telefonon pedig tárcsáztam. Fülemhez emeltem a készüléket és vártam, míg megszűnik a sípolás és fel nem veszi az illető.
-Igen? - szólt bele kómásan.
-Szia felköltöttelek? - szóltam bele félve.
-Igen, de semmi baj. Mondd csak. - hallottam ahogy elmosolyodik.
-Kérhetek egy szívességet? - haraptam bele alsó ajkamba.
-Te mindig.
-Tudom fura kérés lesz, de kimennél a temetőbe? - nyeltem egy nagyot. Késztetést éreztem arra, hogy elsírjam maga. Ez az egy szó valahogy ki tud készíteni.
-Hát persze. Bella nyugi! Ne sírj! - nyugtatott Selena.
-Hiányoznak. - gördült le egy könnycsepp arcomon.
-Elhiszem, de erősnek kell lenned. Mi mindannyian melletted állunk. A testvérem vagy! - mondta azzal hanggal, amitől mindig megnyugszok.
-Tudom és köszönöm! Nem tudom, mit csinálnák nélküled és Lily nélkül. - mosolyodtam el halványan.
-Hát igen, nélkülünk unalmas lenne az életed. - nevetett fel.
-Az biztos. - helyeseltem. - De nem zavarlak, aludj még egy kicsit.
-Á már mindegy, mindjárt fotózásra megyek. - dünnyögte.
-Ó Miss Gomez nem örül neki?
-Dehogynem Miss DeLuce. - vágott vissza, de egyből elhallgatott. Ez a név. - Bella én annyira sajnálom, nem akartam. - kezdett el mentegetőzni.
-Semmi baj. Nem sokára úgyis újságokba fogok szerepelni, szóval kezdenem kell megbarátkozni vele. - rántottam vállat, bár ő ezt nem láthatta. - De megyek, majd még beszélünk. Szia, szeretlek Sese.
-Rendben, én is szeretlek Bebe. - kuncogott, majd megszakítottam a hívást. Még egy kicsit elnézelődtem, majd vissza kocogtam a szállodába.
A portán a kb velem egyidős csaj alaposan végig mért, de próbáltam nem foglalkozni vele, és egyenesen a lift felé vettem az irányt.

*  *  *  *  *  *

Egyedül szürcsölgettem a tejeskávémat, az erkélyen. Kilenc óra, de még mindig csend és béke telepszik a szobára. Fura érzés, mert eddig mindig ha itt voltam nagy volt a hangoskodás, most viszont, olyan mintha egy elhagyatott helyen lennék.
Másfél órája jöttem vissza a futásból, és azóta nem tudok magammal mit kezdeni. Niall-t nem akarom fölkelteni, így amennyire csak tudtam összepakoltam az egész lakosztályba. Nem mondom, hogy könnyű feladat volt, de már tíz perce azzal is végeztem, úgyhogy most minden csillog-villog.
Unalmasan sétáltam be a nappaliba, és vetődtem le a kanapéra. Bekapcsoltam a tv-t és a csatornákat váltogattam. Az egyik adón épp a Spongyabob ment, ezért ott hagytam és kíváncsian figyeltem. Sajnos ezt a részt már láttam, ezért ez se tudott nagyon lefoglalni, helyette a hajammal szórakoztam. Elmondhatom magamról, hogy nem vagy normális. De ezt a szórakozásomat pedig a hasam korgása zavarta meg. Nem csodálkozom rajta, hisz utoljára tegnap reggel ettem. Valahogy mindig elfelejtek enni, és ezt sokszor elfelejtem.
Feltápászkodtam a kényelmes kanapéról, bementem a pénztárcámért és eldöntöttem, hogy elmegyek reggelit venni, úgyis két sarokra arrébb láttam egy pékséget. A mágneskártyát magamhoz vettem, és kisétáltam az ajtón. Próbáltam halkan bezárni az ajtót, de ahogy hátráltam egyet a hátam beleütközött valakibe, és ijedtembe lefejeltem a fehér ajtót.
-Basszus. - szisszentem fel. Komolyan csak én vagyok képes ilyen bénaságokra.
-Bocsi, nem figyeltem. - szólt egy rekedtes fiúhang. - Jól vagy? - lassan megfordultam, és meglepve vettem észre, hogy egy magas, barna hajú, kék szemű, kigyúrt srác áll előttem.
-Persze. - mosolyogtam rá, amit viszonzott, majd hirtelen összeráncolta homlokát.
-Te mit kerestél odabent? - mutatott mögém, vagyis a szobára.
-Hát izé...itt aludtam. - haraptam bele alsó ajkamba, egyik szemem becsuktam és próbáltam a leghihetőbben mondani. Fura, hogy egy idegen kér számon.
-De mégis hogy? - értetlenkedett tovább - Ez a One Direction lakosztálya. - fonta össze karjait maga előtt, és kíváncsian nézett rám.
-És ezt te honnan tudod? - fontam össze én is karjaim magam előtt, és kíváncsian húztam fel szemöldököm.
-A dobosuk vagyok. - kacsintott.
-Én meg a barátjuk. - ismételtem meg a mozdulatát.
-Várj! - kapott észbe. - Te vagy Faith? - tátotta el a száját. Na jó kezdek megijedni tőle.
-Igen. - válaszoltam bizonytalanul.
-Rosszabbra számítottam. - beszélt inkább magához, mintsem hozzám.
-Öö...kösz, asszem'. - néztem rá értetlenül. Ez valami nagyon béna bók akart lenni vagy mi?
-Nem, nem úgy értettem. - nevetett fel - Bocsi, csak Niall már annyit mesélt rólad, hogy kezdtem azt hinni, hogy csak kitalálta az egészet. - nevetett. Arcom kezdett elpirosodni. Szóval Niall már a bandájuknak is mesélt rólam? Jaj mi lesz itt?!
-Hát akkor megmutatom, hogy élő személy vagyok. - nyújtottam felé a kezem - Isabella Faith McCartney.
-Josh Devine. - fogott velem kezet - Örülök, hogy végre személyesen megismerhetlek.
-Részemről az öröm. - varázsoltam egy nagy vigyort arcomra. - És mond csak kedves Josh, ugye nem jelentesz fel a rendőrségen. - vágtam aggódó képet.
-Hát nem is tudom. - kezeit állára simította és úgy gondolkodott. - Egy feltétellel! - nézett rám szigorúan. - Velem kell reggelizned.
-Pont oda tartok, szóval velem tarthatnál. - biccentettem a lift felé.
-Örömmel Miss McCartney! - Ez a magázódás kísért engem. - Nincs is jobb, mint egy ismerkedős reggeli. - poénkodott és közbe kezembe karolt.
-Az biztos Mr Devine! - nevettem fel, miközben a lift ajtaja bezáródott előttünk.

Komizz!!;)

39. Összehasonlítás? De minek?

Sziasztok:) Tudom megint sokára hoztam a részt, de most jó okom van rá ugyanis múlthétvégén vendégem volt, azelőtt nem voltam itthon azelőtt meg olyan beteg voltam, hogy az ágyból se tudtam kikelni:s
De most itt lenne és szerintem elég hosszú is, meg szerintem aranyos is, de ezt döntsétek el ti:)
Szeretném megköszönni, azoknak, akik segítettek abba, hogy ne hagyjam abba a blogot tényleg nagy köszönet nekik^^♥
De amúgy ha senki nem reagált volna arra a kiírásomra én nem tudom mit csináltam volna, ugyanis annyira szeretem ezt a blogot írni (meg a másikat is!), és én már elképzeltem, hogy hogy lesz meg minden, sőt még második  "köteten" is gondolkodok:') De ez csak rajtatok fog múlni:)
De nem rizsázok többet, itt a rész és jó olvasást!:)

Jah és ezentúl megpróbálok minden héten egy részt feltenni, de ahhoz szükségem lesz a komitokra!:)

I hope you like it!:)♥

Fél órája ülhettem a nappaliban a kanapén magam elé bámulva, közbe pedig kattogott az agyam. Én vagyok a hibás azért, amiért már most nem bízik bennem. Próbáltam meggyőzni magam az ellentétéről, de sehogy nem ment. Tudom, hogy akkor azon az estén elrontottam mindent, de sajnos nem tudom visszafordítani az időt, akárhogy is szeretném. Oda adnám a félkarom érte, csak hogy meg nem történtté tegyem azt az egy percet. Szemembe megint könnyek gyűltek, amiket gyorsan letöröltem.
Ajtó nyitódást hallottam, majd hogy valaki csoszogva közelít. Egyik térdem fel húztam, könyökömmel pedig a fejem támasztottam rajta. Akármennyire is akartam, de nem fordultam oda, csak bőszen figyeltem a tv-t, ami be se volt kapcsolva. Annak képébe láttam ahogy Niall leül a kanapé másik végébe, fejét lehajtja és kezével babrál.
-Faith. - szólal meg rekedtes hangon. Fejem még mindig nem fordítottam felé. - Én sajnálom. - folytatta, miután rájött, hogy nem szólalok meg. - Tényleg nem úgy akartam, csak...csak. - elcsuklott a hangja. Ijedten fordultam felé, és épp egy könnycsepp futott végig arcán. - Tudod nehéz elhinnem, hogy egy olyan barátnőm van, mint te, mert...Justin sokkal jobb nálam. Helyesebb, jobb énekes, sikeresebb, viccesebb egy szóval mindenbe jobb. - hajtotta le a fejét. Nem tudtam elhinni, hogy ezeket mondja. Miért hasonlítja magát máshoz, amikor erre semmi szükség?
-Teljesen igazad van! - szólaltam meg. Nem ezt várta, amire az is rá szolgált, hogy bagoly szemekkel nézett rám. Szemébe még több könny gyűlt.
-Kösz! - motyogta, majd fejét hátravetette a kanapé támlájára és a plafont nézte.
-Befejezhetem? - szólaltam meg ismét, mire ő csak hanyagon vállat rántott. Négykézlábra emelkedtem - ami valljuk be kicsit nehézkes volt, hisz elültem a hátsóm -, majd lassan hozzá másztam és az ölébe ültem. Nem reagált semmit. - Igazad van, Justin tényleg sikeresebb, mint te. Érte több millió lány van oda, a hangja is másabb, mint a tiéd. Kidolgozott felsőteste van, és sportosabb is. A vagyona a tiédhez képest az egeket üti. Az arca teljesen másabb, mint a tiéd, a mosolya is helyes. - még egy könnycsepp futott le arcán, szemeit összeszorította. Jelen pillanatban utáltam magam, amiért ezt csinálom szegénnyel. - Vagyis biztosan jobb nálad. - tartottam egy kis hatás szünetet és folytattam - De nem nekem! - simítottam egyik kezem arcára. Meglepődve nézett le rám, és a szemében láttam egy apró örömöt is.
-Mi? - értetlenkedett.
-Jól hallod! - mosolyodtam rá - Lehet, hogy ő sikeresebb, mint te, de azt is vedd bele, hogy ő már egy pár éve benne van a szakmában, míg ti csak egy éve, hogy megalakultatok. A rajongók miatt viszont örülök, hogy nincsenek annyian, mert így legalább kevesebben kívánnak a föld alá. De elhiheted nekem, hogy jövő ilyenkor, talán még jobbak is lesztek, mint ő, és nem egy díjat fogtok bezsebelni. - egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, így szinte alig volt 5 centi arcunk közt - A hangod, viszont egyáltalán ne hasonlítsd össze, mert senkinek nincs még egy olyan hangja, mint neked. Ez az én kedvencem, és másnak át sem engedem. - felkuncogtam, mire ő is elmosolyodott. - A felső tested. - simítottam kezem hasára. - Nekem nagyon is tetszik, hogy nincs agyongyúrva, sőt a folytonos kajálási mániádat is imádom, és azt, hogy nem tudsz hízni, és ezért irigyellek is. - felnevetett - És képzeld a vicces oldalad is szeretem, még ha olykor fapoénokkal jössz elő. A vagyon pedig semmit nem számít. Engem nem érdekel, hogy mennyi pénzed van neked, vagy Justin-nak, mert nem vagyok egy pénz sóher, és kifejezetten utálom, hogyha rám költenek. - ráncoltam szemöldököm. - Figyelj én nem azért vagyok veled, hogy kihasználjalak és ha kell ezt ezerszer bebizonyítom neked. Ha te lennél a világon a legszegényebb ember, én akkor is szeretnélek, mert nem az számít, hogy mid van, hanem az, hogy te kivagy! És hogy mit mutatsz magadból! - döntöttem fejem homlokának. - Én így szeretlek ahogy vagy. - suttogtam és egy apró puszit nyomtam szájára.
-Köszönöm. - ölelt magához szorosan, és éreztem ahogy egy könnycsepp fut végig arcán és nyakamon landolt.
-Mégis mit? - értetlenkedtem.
-Mindent. - húzódott el tőlem. - Azt, hogy itt vagy nekem, hogy vissza adod az önbizalmam, és a legfőképpen azt, hogy az enyém vagy. - halkult el a végére. Arca lassan közelített felém, mire egy lágy csókot lehelt ajkaimra. Kapva az alkalmon alsó ajkába haraptam, ezzel jelezvén, hogy többet szeretnék.
Lassan kezeit felvezette derekamra és pólóm szélét kezdte egyre feljebb húzni, míg én hátulról hajába túrva húztam magamhoz egyre közelebb. Testünk egymásnak feszült, olyannyira, hogy még egy gombostű se fért volna el. Hasamba a pillangók megint előjöttek, és mintha gyomrom örömében bukfencezett volna. Kicsit fészkelődtem Niall ölébe, mire szétnyitottam lábaim és rendesen leültem lábaira. Ő sem habozott, egyik kezét fenekemhez vezette le, míg másikkal pólóm alá nyúlt és a csupasz bőrfelületet simogatta. Mintha áramütésként ért volna ott ahol csak megérintett, belenyögtem a csókunkba. Úgy látszik nagyon élvezhette, mert elmosolyodott, minek következtében sikerült elválnunk egymástól. Kicsit elhajoltam tőle, hogy szemébe tudjak nézni. Megbabonázott velük, s elszakadni sem tudtam tőlük. Komolyan hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű szeme?
Kívántam őt! Átkozottul akartam, de tudtam, hogy úgy sem tudnám megtenni. Túl sok a rossz emlékem azzal kapcsolatban, bármennyire is szeretném elfelejteni nem megy. Tudom, hogy ő nem bánna velem úgy, de még nem megy. Még!
Arcát megéreztem arcomnak simulva, s lágy csókokat nyomott a fülem mögötti érzékeny területre, majd egyre jobban haladt lefele nyakamon. Számat olykor-olykor egy halk nyögés hagyta el, minek következtében Ő felbátorodott, és éreztem ahogy fogával megharap egy kis területet, majd ajkai közé veszi és lágyan szívni kezdte azt. Megőrjít teljesen. Hogy tud valaki ennyire tökéletesen csinálni valamit? Most még az se tudott érdekelni, hogy holnapra ennek nyoma lesz.
Lassan haladt vissza felfele ugyanazon az útvonalon, amin az előbb lefele haladt. Szám sarkára nyomott még egy utolsó csókot, s újra ajkaimra tapadt, de ezúttal más volt. Olyan, amilyen eddig még sosem volt. Vadabb és követelőzőbb. A megszokottnál nagyobb "erővel" tépte ajkaimat.
Felbátorodtam, olyannyira, hogy csípőmet az övéinek nyomtam, mire egy morgás féleség tört fel belőle. Nem bírtam ki, hogy ne harapja ajkamba, s ezzel megint megszakítva csókunkat. Arcára néztem, ami tele volt vággyal, és szenvedéllyel, száján pedig a szokásos mosoly ült.
Végig tanulmányoztam arca minden egyes centiméterét, és rájöttem, hogy nincs nála tökéletesebb srác a  világon. Hiába is az utálkozók vagy bárki más, ő akkor is tökéletes marad számomra. Ajkamba harapva döntöttem oldalra a fejem és úgy néztem rá. Kíváncsian összehúzta szemöldökét.
-Mi van? - lett egyre nagyobb mosoly a száján.
-A fenekemen van a kezed. - suttogtam szégyenlősen, mire felnevetett. Durcásan néztem rá, de akkor se hagyta abba, ezért cselekednem kelletett. Megfogtam a mellette heverő párnát és azzal kezdtem el püfölni.
-Ez most komoly? - nézett rám fapofával, mire csak megrántottam a vállam és még egyet ütöttem fejére. - Á, szóval párna csatát szeretnél? - nézett rám kihívóan. Nem válaszoltam csak bólintottam egyet. - Akkor jobb, hogy ha felkészülsz. - kacsintott rám egy gonosz vigyor kíséretében. Először nem tudtam mire céloz, de miután kielemeztem a mondat lényegét gyorsan felálltam öléből és a szoba másik felébe szaladtam.
Ő sem habozott, felállt kezében egy ugyanolyan párnával, mint ami nálam található, s elkezdett közelíteni felém. Próbáltam egyre hátrálni míg nem a falnak nem ütköztem. Alig volt már köztünk három méter, ezért kénytelen voltam gyorsan kitalálni valamit. És mit lehet ilyen helyzetben csinálni? Persze, hogy menekülni.
Sikítva szaladtam el orra elől, mire ő csak nevetve jött utánam. A kanapénál álltam meg, ahol is én az egyik felén, míg ő a másik oldalt volt.
-Nos, szeretnél valamit? - fontam össze magam előtt karjaim, fejem oldalra döntöttem és szempilláim rebesgettem.
-Lenne valami. - gondolkodott el, és a következő percben pedig már a kanapé hát támláján ugrott át. Gyorsan kapcsoltam, és rávágtam egyet a párnámmal, mire ő hátraesett én pedig gyorsan eliszkoltam onnan. Mivel nem nagyon voltam tisztában, hogy a lakosztályban mi hol található ezért találomra bementem valahova. Mint kiderült nem épp jó helyre ugyanis ez a konyha volt. Mikor viszont szerettem volna kimenni innen Niall már az ajtóban állt.
-Ugye tudod, hogy szeretlek? - vettem elő bájos énem és úgy néztem rá.
-Nem úszod meg. - harapott alsó ajkába. Azok az ajkak úr istenem. Tökéletesek! Mi? Te jó ég, ezeken gondolkozok mikor épp készülök a halálomra? Nem vagyok normális.
-Alkut ajánlok. - néztem rá gyorsan, közbe pedig hátráltam, mígnem a konyhaszekrénybe nem ütköztem.
-És pedig milyet? - állt meg előttem két lépésre.
-Hát...öö.. - gondolkoztam valami megfelelő dolgon, de valahogy sehogy nem jutott eszembe semmi. A francba is, hogy ilyenkor fagy le az agyam. Muszáj póló nélkül, egy szál bokszerben előttem állnia? Várjunk csak?! Bokszer? Uram isten! Én eddig megvoltam győződve róla, hogy rövid gatyában van. Hogy nem vettem ezt észre? Szívem kihagyott egy ütemet, s a levegőt is szaporábban kezdtem el venni. Bár ha jobban belegondolok, így sokkal jobban végig tudom mérni.
Fekete Calvin Klein bokszere szorosan tapadt hozzá, minek következtében jól ki dudorodtak adottságai - gondolom értitek mire gondolok, és nem kell részleteznem. Hasán megjelent egy kis pocak, de felkarja izmos volt. Mellkasa egyenletesen mozgott föl s alá.
-Szóóóóval? - hozott vissza a jelenbe. Észre se vettem de már megtette a köztünk lévő távolságot, így lenézve rám mosolygott.
-Alacsony vagyok. - csúszott ki a számon, az éppenséggel nem ide illő megállapítás. Gratulálok Bella, ezt jól megcsináltad. - korholtam magam. Szegény srác csak összefont szemöldökkel nézett rám. Van egy olyan érzésem, hogy ő se érti az összefüggést a kettő között.
-Még szerencse. - mosolyodott el - Tudod miért jó, hogy pici vagy? - lépett még közelebb, ami már szinte így is lehetetlen volt.
-Miért? - néztem fel szemébe.
-Az, hogy a hercegnek mindig magasabbnak kell lenni, mint a hercegnőnek. - simította egyik kezét arcomra, és hüvelyk ujjával simogatta arc csontomat. Elérzékenyülve néztem rá, éreztem, hogy szemembe könny szökik.
-Hercegnőnek tartasz? - motyogtam megszeppenve. Szemét le sem veszi rólam és elmosolyodik.
-Nekem mindenképp az vagy! - mondta szemrebbenés nélkül. Érzem, hogy nem sok kell ahhoz, hogy elsírjam magam, szinte már nem is látok a könnyfátyoltól, ami szememre kiült. - Hé most miért sírsz? - döntötte homlokát enyémnek, mire lesütöttem tekintetem.
-Még soha nem mondott nekem senki, ilyen szépet. - motyogtam az orrom alatt. Óvatosan állam alá nyúlt, ezzel kényszerítve, hogy nézzek szemébe.
-Akkor minden nap elfogom mondani neked, hogy tudd! - mosolygott rám, közbe arcom fürkészte.
-Szeretlek. - öleltem át mellkasát, arcom nyakába fúrtam, s beszívtam bódító illatát. Mivel érdemeltem ki ezt a tökéletes srácot? Annyi hibát elkövettem már életembe, és Isten még mindig jóként gondol rám? Vagy ez nem is az ő műve, hanem anyáéké? Fogalmam sincs, de nagyon hálás vagyok érte.
-Ne sírj! - puszilt bele hajamba, s hátam simogatta. Összeszorított szemekkel próbáltam megakadályozni, hogy még több könnycseppet hullajtsak. Nem akarom elveszíteni! Lehet önzőségnek fog hangzani, de nem akarom, hogy valaki más még csak megölelje őt. Tudom, hogy ez a rajongók miatt lehetetlen, de akkor sem szeretném.
De vajon mi lesz, ha tényleg megismer? Akkor is szeretni fog vagy megváltozik a rólam alkotott képe és  föld alá se fog kívánni? Velem marad vagy nem is akar majd látni többet? Félek ezektől a kérdésektől de az a baj, hogy a válaszoktól még jobban.
Ott álltunk a konyhában, hosszú ideje, csendben, egymást ölelve, s mindketten a gondolatainkba mélyedve. Nem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége legyen. Megakartam állítani az időt és így maradni! De persze ezt is tönkre kelletett vágni valaminek. Most jelen pillanatban egy telefon csörgésének, ami nem az enyém volt. Nem mozdult egyikünk sem, a telefon pedig eszeveszetten zengett a nappaliból.
-Nem ez a csengőhangod. - húzódtam el óvatosan, annyira, hogy szemébe tudja nézni.
-Nem. - rázta fejét - Ez az egyik megkülönböztető hang, hogy ki hív.
-És ki?
-Anya. - forgatta meg szemeit.
-Akkor menj vedd fel! - toltam el magamtól, ha tudtam volna ugyanis keze fenekemen pihent.
-Majd visszahívom holnap. - rántott vállat nem törődöm stílusban.
-Nem Niall! - szólaltam meg egy kicsit ingerülten. - Nem szeretném, ha anyukád azt gondolná, hogy nem engedem a saját fiával beszélni, szóval menj! - böktem fejemmel a nappaliba, ahol is már másodszor csörrent fel a készülék.
-De...- kezdett bele, de gyorsan szavába vágtam.
-Beszélj vele, én addig a szobába megvárlak! - mosolyogtam rá - Hidd el, nem fogok megszökni az ablakon. - nyomtam egy gyors puszit arcára, kibontakoztam öleléséből és beszaladtam a szobába. Még hallottam, hogy fölveszi a telefont és beszélni kezdett, majd bezártam az ajtót.
Mivel nem tudtam meddig fognak beszélni - bár szerintem sokáig, mert már rég beszéltek -, ezért a bőröndömhöz mentem, és elővettem a Lily-től elcsórt könyvét, még pedig a One Direction - Dare to Dream Life as One Direction című, kemény fedelű könyvet. Ezt a könyvet olvasom, miközben az egyik taggal járok és a másik néggyel pedig barátok vagyunk, és jelenleg is náluk tartózkodom. Ironikus nem?
Gyorsan bemásztam az ágyba, magamra húztam a takarót, s neki kezdtem az olvasásnak, először is Harry Styles-al......

Niall szemszöge:
-Igen anya tényleg minden rendben! - ismételtem el vagy ötödjére, amióta beszélünk.
-Olyan fura vagy kisfiam. - aggodalmaskodott tovább.
-Anya. Itt van a barátnőm, és - gyorsan eltartottam a kezemtől a telefont és a képernyőre néztem - fél órája veled beszélek. - tettem vissza a fülemhez a készüléket.
-Akkor mond azt, és leteszem.
-Anya nem akartalak megbántani. - a francba ezt jól elintéztem.
-Dehogy bántottál meg. - nevetett fel - Csak örülök, hogy boldog vagy, úgyhogy menj vissza Bella-hoz. - hallottam a hangján, hogy elmosolyodik. Vicces, hogy még nem is találkoztak, de anyám már tudja a nevét. Lehet sokat beszéltem már róla.
-Köszi anya imádlak. - álltam fel a kanapéról.
-De azért óvatosan, még nem szeretnék nagymama lenni. - nevette el magát, mire én is elröhögtem magam.
-Miért, pedig még fiatalos nagymama lennél. - ugrattam.
-Ne szemtelenkedj anyáddal. - korholt - Akkor mikor jössz haza? - váltott gyorsan témát.
-Nem tudom még, majd valamikor. - vakartam idegesen tarkóm.
-Te tudod, és hozd el Bella-t is ha van kedve. Már szeretnénk megismerni.
-Úgy lesz, de most már tényleg megyek. Szia anya. Szeretlek. - búcsúztam el tőle. Még hallottam ahogy ő is elmondja ugyan ezeket, majd a telefonom a kanapéra dobtam, és besiettem a szobába. Nehogy valaki is félreértse, imádom anyát, csak mikor már több, mint harminc perce vele beszélsz és közbe a szobába vár az álom lányod, kissé frusztráló.
Csak az éjjeli szekrényen égett a kis lámpa, Faith pedig háton fekve, feje oldalra dőlve csendben szuszogott. Elmosolyodtam a látványon, bemásztam mellé az ágyba és jobban betakartam. Jobb oldalára nyúltam, mikor a kezem valami keményhez ért. Kíváncsian emeltem fel azt a valamit mellőle, és mikor megláttam mi az, azt hittem, hogy szám szétszakad annyira mosolyogtam. Gondolom ez a könyv Lily-é,de aranyos tőle, hogy ő is olvassa.
A könyvet leraktam a mellettem lévő kis szekrényre, majd a kislámpákat is leoltottam, lefeküdtem az egyetlen lány mellé, aki számomra a legfontosabb és hátulról átöleltem.
-Jó éjt hercegnőm!


Komizz és minél hamarabb lesz új rész!;)