40. Miss.

Sziasztok:) Tudom megint késtem és nagyon sajnálom, de a hétvégén nem nagyon volt kedvem géphez ülni az időjárás miatt, inkább csak filmet néztem és nem tudtam feltenni a részt=/ Sajnálom tényleg:|
Meg az az igazság, hogy vártam még hátha kapok még komikat, de csak kettőt kaptam:/ Persze annak is nagyon örülök^^  De azért remélem értitek, hogy egy picit többre számítottam:')

I hope you like it!♥

-Isabel kérem a párnát! - nézett rám anya szigorúan. Kicsit megijedtem, de nem akartam oda adni, hisz Tom-al és Max-el jót játszottunk. 
-Nem! - mondtam egyből, és újra el kezdtük ütögetni egymást a fiúkkal. Anya is és apa is ránk szólt, de a hangos nevetésünktől nem nagyon hallottuk. Tom egyre nagyobbakat ütött, amit én azzal bosszultam meg, hogy Max-et ütöttem, és végül mind a ketten engem ütöttek. Hangosan nevettem és sikítottam. 
-Isabel DeLuce, azonnal add ide a párnát! - fordult hátra anya. 
-Nem! - erősködtem tovább. 
-Isabel add oda anyádnak azt a párnát! - nézett rám apa, a tükörből egy kicsit kedvesebben. 
-Tessék. - nyújtottam oda a hercegnős párnám, de nem engedtem el. Szorosan tartottam, mire ő elkezdte ráncigálni. 
-Bella add oda anyának. - fordult felém Tom. Nem akartam, hogy elvegyék, így csak megráztam a fejem. Egy kevés ideig azzal szórakoztam, hogy ide-oda húzogattam a párnát anya és én köztem, mikor viccből hirtelen elengedtem. Anya megütötte apát, aki magára borította a kávéját, és hirtelen egy éles kanyart vettünk balra, és lefejeltem az ablakot. 
-Francba! - szólalt meg apa mérgesen. Megijedtem, mert ez az én hibámból történt. 
-Peter vigyázz! - kiáltott fel anya, és előre mutatott. Nem láttam semmit apa ülésétől, de éreztem ahogy apa még egy éles kanyart vesz balra, mire mindannyian el kezdtünk sikítani, utána pedig egy autó lámpája közelített felénk....
-Ne! - zihálva ültem fel az ágyba, arcomon izzadság cseppek folytak végig, levegővételem egyenletlen volt, szívem is hevesen dobogott. Torkom elszorult nyelni is alig bírtam. Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül végig arcomon, amit egyre több és több követett. Térdeim felhúztam, hajamba idegesen beletúrtam, közbe az ágy szélére másztam. Miért nem tudom elfelejteni? Vagy miért pont ez az emlékképet álmodom mindig újra és újra?
Halk mocorgást hallottam mögülem, mire ijedten fordultam hátra. Niall jobb oldaláról átfordult hasára, pont oda ahol egy perccel ezelőtt még én feküdtem. Arca annyira nyugodt volt, a levegőt is egyenletesen vette. Elmosolyodtam a látványon, ahogy egy apró mosoly jelent meg arcán, de szerencsére nem kelt fel.
Óvatosan kikecmeregtem az ágyból és besétáltam a fürdőbe. Magam után az ajtót halkan bezártam, majd a tükör elé sétáltam. Felnéztem tükörképemre, ahol egy piros szemű, meggyötört lány nézett vissza rám. Kész vagyok már ezektől az álmoktól, szeretném elfelejteni ezt az egészet. Hiába tudom, hogy ez az egész életem megpecsételi, és soha nem tudok majd szabadulni a lelkiismeret furdalástól, de legalább egy kicsit csillapodhatna bennem ez az egész.
Arcom megmostam hideg vízzel, fogat mostam, majd visszamentem a szobába, ahol az én szőke hercegem halkan horkolva aludt. Elsétáltam a bőröndömig, halkan előkotorásztam belőle egy fehérneműszettet, egy rövidnadrágot, egy tapadós atlétát, és a fehér deszkás cipőm is elvettem mellőle. Visszasétáltam a fürdőbe és gyorsan magamra kapkodtam ezeket, utána pedig a szobába felkaptam a telefonom. Miután nem találtam sehol a fejhallgatóm, ezért az asztalról felkaptam a Niall-ét, remélvén, hogy nem haragszik meg.
Kisétáltam a nappaliba, ahol teljes nyugalom fogadott. Azt hiszem, hogy Harry tegnap bulizni volt, így kétséges mikor érkezik meg, Liam pedig a barátnőjével találkozott - bár a múltkor még azt mondta, hogy nincs, de ezt ő tudja -, Louis Hanna-val ment valamerre, Zayn pedig Lily-vel van, szóval csak ketten vagyunk a nagy lakosztályban. Unalmasan csoszogtam be a konyhába, ahol készítettem magamnak, egy tejeskávét, majd az ajtó mellől felkapva a mágneskártyát elhagytam a lakosztályt és elindultam egy kicsit futni......

*  *  *  *  *  *

Fura érzés úgy élni, hogy a sima életbe senki nem ismer fel, de amint a vörös szőnyegre lépek már mindenki tudja, hogy mi is történt a családommal és szinte az egész életemről tudnak. A fotósok hada, ahogy egy csomó kérdést tesznek fel, és szinte mindegyik olyat, amihez semmi közük. Biztos akarom ezt? Akarom, hogy majd még jobban kérdezősködjenek a magánéletemről, ha netán kiderül, hogy Niall-el járok? Vagy azt fogják feltételezni, hogy csak a pénz miatt vagyok vele? Vagy kifog ez egyáltalán derülni?
Uram isten még ilyenkor is ezen jár az agyam. Talán a legrosszabb az egészbe, hogy a rehabilitáció óta folyamatosan kattog az agyam. Folyton próbálom úgy alakítani az életem, hogy mindenkinek jó legyen, és ebbe az a baj, hogy néha a sajátomról elfelejtkezek, vagy csak simán próbálom eltusolni az egészet, és egy bizonyos "szőnyeg" alá próbálom besöpörni. És aztán jön egy nagyobb dolog és, mint a bomba úgy robbanok. Akkor aztán kő kövön nem marad. Bármi is van, akkor azon a bizonyos ponton kijön belőlem minden.
Ülök egy padon, és az előttem elhaladó embereket nézem. Nekik miért ilyen könnyű az élet? Vagy nem is könnyű csak nem mutatják ki? Mindenki mosolyogva figyel a másikra, és az éppen előbújó napot figyelik. A reggel 7 órai napfelkeltében mindenki annyira nyugodt volt, hiába is siettek egy páran dolgozni.
Tőlem nem messze hallottam, ahogy egy kislány felnevet. Oda fordítottam a fejem, és mosolyogva figyeltem. Két fiútestvérével és szüleivel közelített felém. Boldog volt! Pont úgy ahogy én voltam az én családommal. Gyorsan leállítottam a zenét a telefonomon, majd a fejhallgatót lecsúsztattam nyakamra, a telefonon pedig tárcsáztam. Fülemhez emeltem a készüléket és vártam, míg megszűnik a sípolás és fel nem veszi az illető.
-Igen? - szólt bele kómásan.
-Szia felköltöttelek? - szóltam bele félve.
-Igen, de semmi baj. Mondd csak. - hallottam ahogy elmosolyodik.
-Kérhetek egy szívességet? - haraptam bele alsó ajkamba.
-Te mindig.
-Tudom fura kérés lesz, de kimennél a temetőbe? - nyeltem egy nagyot. Késztetést éreztem arra, hogy elsírjam maga. Ez az egy szó valahogy ki tud készíteni.
-Hát persze. Bella nyugi! Ne sírj! - nyugtatott Selena.
-Hiányoznak. - gördült le egy könnycsepp arcomon.
-Elhiszem, de erősnek kell lenned. Mi mindannyian melletted állunk. A testvérem vagy! - mondta azzal hanggal, amitől mindig megnyugszok.
-Tudom és köszönöm! Nem tudom, mit csinálnák nélküled és Lily nélkül. - mosolyodtam el halványan.
-Hát igen, nélkülünk unalmas lenne az életed. - nevetett fel.
-Az biztos. - helyeseltem. - De nem zavarlak, aludj még egy kicsit.
-Á már mindegy, mindjárt fotózásra megyek. - dünnyögte.
-Ó Miss Gomez nem örül neki?
-Dehogynem Miss DeLuce. - vágott vissza, de egyből elhallgatott. Ez a név. - Bella én annyira sajnálom, nem akartam. - kezdett el mentegetőzni.
-Semmi baj. Nem sokára úgyis újságokba fogok szerepelni, szóval kezdenem kell megbarátkozni vele. - rántottam vállat, bár ő ezt nem láthatta. - De megyek, majd még beszélünk. Szia, szeretlek Sese.
-Rendben, én is szeretlek Bebe. - kuncogott, majd megszakítottam a hívást. Még egy kicsit elnézelődtem, majd vissza kocogtam a szállodába.
A portán a kb velem egyidős csaj alaposan végig mért, de próbáltam nem foglalkozni vele, és egyenesen a lift felé vettem az irányt.

*  *  *  *  *  *

Egyedül szürcsölgettem a tejeskávémat, az erkélyen. Kilenc óra, de még mindig csend és béke telepszik a szobára. Fura érzés, mert eddig mindig ha itt voltam nagy volt a hangoskodás, most viszont, olyan mintha egy elhagyatott helyen lennék.
Másfél órája jöttem vissza a futásból, és azóta nem tudok magammal mit kezdeni. Niall-t nem akarom fölkelteni, így amennyire csak tudtam összepakoltam az egész lakosztályba. Nem mondom, hogy könnyű feladat volt, de már tíz perce azzal is végeztem, úgyhogy most minden csillog-villog.
Unalmasan sétáltam be a nappaliba, és vetődtem le a kanapéra. Bekapcsoltam a tv-t és a csatornákat váltogattam. Az egyik adón épp a Spongyabob ment, ezért ott hagytam és kíváncsian figyeltem. Sajnos ezt a részt már láttam, ezért ez se tudott nagyon lefoglalni, helyette a hajammal szórakoztam. Elmondhatom magamról, hogy nem vagy normális. De ezt a szórakozásomat pedig a hasam korgása zavarta meg. Nem csodálkozom rajta, hisz utoljára tegnap reggel ettem. Valahogy mindig elfelejtek enni, és ezt sokszor elfelejtem.
Feltápászkodtam a kényelmes kanapéról, bementem a pénztárcámért és eldöntöttem, hogy elmegyek reggelit venni, úgyis két sarokra arrébb láttam egy pékséget. A mágneskártyát magamhoz vettem, és kisétáltam az ajtón. Próbáltam halkan bezárni az ajtót, de ahogy hátráltam egyet a hátam beleütközött valakibe, és ijedtembe lefejeltem a fehér ajtót.
-Basszus. - szisszentem fel. Komolyan csak én vagyok képes ilyen bénaságokra.
-Bocsi, nem figyeltem. - szólt egy rekedtes fiúhang. - Jól vagy? - lassan megfordultam, és meglepve vettem észre, hogy egy magas, barna hajú, kék szemű, kigyúrt srác áll előttem.
-Persze. - mosolyogtam rá, amit viszonzott, majd hirtelen összeráncolta homlokát.
-Te mit kerestél odabent? - mutatott mögém, vagyis a szobára.
-Hát izé...itt aludtam. - haraptam bele alsó ajkamba, egyik szemem becsuktam és próbáltam a leghihetőbben mondani. Fura, hogy egy idegen kér számon.
-De mégis hogy? - értetlenkedett tovább - Ez a One Direction lakosztálya. - fonta össze karjait maga előtt, és kíváncsian nézett rám.
-És ezt te honnan tudod? - fontam össze én is karjaim magam előtt, és kíváncsian húztam fel szemöldököm.
-A dobosuk vagyok. - kacsintott.
-Én meg a barátjuk. - ismételtem meg a mozdulatát.
-Várj! - kapott észbe. - Te vagy Faith? - tátotta el a száját. Na jó kezdek megijedni tőle.
-Igen. - válaszoltam bizonytalanul.
-Rosszabbra számítottam. - beszélt inkább magához, mintsem hozzám.
-Öö...kösz, asszem'. - néztem rá értetlenül. Ez valami nagyon béna bók akart lenni vagy mi?
-Nem, nem úgy értettem. - nevetett fel - Bocsi, csak Niall már annyit mesélt rólad, hogy kezdtem azt hinni, hogy csak kitalálta az egészet. - nevetett. Arcom kezdett elpirosodni. Szóval Niall már a bandájuknak is mesélt rólam? Jaj mi lesz itt?!
-Hát akkor megmutatom, hogy élő személy vagyok. - nyújtottam felé a kezem - Isabella Faith McCartney.
-Josh Devine. - fogott velem kezet - Örülök, hogy végre személyesen megismerhetlek.
-Részemről az öröm. - varázsoltam egy nagy vigyort arcomra. - És mond csak kedves Josh, ugye nem jelentesz fel a rendőrségen. - vágtam aggódó képet.
-Hát nem is tudom. - kezeit állára simította és úgy gondolkodott. - Egy feltétellel! - nézett rám szigorúan. - Velem kell reggelizned.
-Pont oda tartok, szóval velem tarthatnál. - biccentettem a lift felé.
-Örömmel Miss McCartney! - Ez a magázódás kísért engem. - Nincs is jobb, mint egy ismerkedős reggeli. - poénkodott és közbe kezembe karolt.
-Az biztos Mr Devine! - nevettem fel, miközben a lift ajtaja bezáródott előttünk.

Komizz!!;)