-A szüleim - vettem egy mély levegőt - me...meghaltak - hajtottam le a fejem
-Sajnálom. Nem akartam. - fogta meg a kezem Justin
-Nem baj! Nem tudhattad. - erőltettem egy mosolyt
-Elakarod mesélni? - nézett rám
-De csak ha nem terhellek vele.
-Dehogy is. Hátha attól jobb lesz. - mosolyodott el
-Rendben. Szóval 12 éves voltam, amikor mentünk valahova. Pontosan nem tudom hova, mivel egy kisebbfajta agyrázkódást kaptam a balesetről - meredtem magam elé, és az emlékek csak úgy jöttek - Apa vezetett, anya az anyósülésen ült, én, Max, és Tom pedig hátul. Max a 7éves kisöcsém, Tom pedig a 15éves bátyám volt. Sokat veszekedtünk, de ettől függetlenül szerettük egymást. Sajnos most is veszekedtünk, vagyis először csak én meg Max, később persze Tom is beállt Max oldalára. Tisztán emlékszem, amikor Max sírt, én ütöttem őket párnával, Tom pedig vissza. Anya is meg apa is ránk szólt, de nem hallgattunk rájuk. Végül anya megelégelte így hátra fordult és elvette a párnákat, de közbe sajnos megütötte apa vállát, aki félrerántotta a kormányt, így áttértünk a szembejövő sávba. - ránéztem Justinra, aki engem figyelt, de nem szólalt meg, láttam rajta hogy tényleg érdekli, ezért folytattam:
-Szerencsétlenségünkre pont arra jött egy kisbusz és bele csapódtunk. Emlékszem még a kocsi lámpájának fényére, majd minden elsötétült. Két hétre kómába estem, mikor felébredtem, akkor mondták, hogy anya és apa a helyszínen, Max a kórházba szállítás közbe, Tom pedig a baleset után két nappal halt meg. Nekem azt mondták, hogy szerencsém volt hogy kirepültem a kocsiból, mivel annak köszönhetem az életem, bár én akkor nem így éreztem sőt...még most sem. Legszívesebben meghaltam volna attól a tudattól, hogy megöltem a családom. Miután kikerültem a kórházból nagymamámékhoz kerültem, vagyis ők lettek a gyámom, de sajnos nagyapám egy féléve meghalt tüdőrákban, úgyhogy így már csak a nagyim maradt nekem, akit mindenkinél jobban szeretek. Na meg persze Lily-t és Lená-t is, mivel nekik köszönhetem, hogy sikerült nagyjából feldolgoznom a történteket, hisz mindig mellettem voltak, amiért egész életemben hálás leszek nekik - mosolyodtam el a végére
-Tényleg sajnálom. - szólalt meg pár perc csend után - Amúgy nem a te hibád, ne okold magad miatta.
-De igen, és inkább hagyjuk ezt a témát, kérlek. - néztem rá boci szemekkel
-Rendben - mosolyodott el - Akkor szerintem lassan induljunk, mert éjfél és már zárnak - bökött fejével a pult felé, ahol a férfi már mérgesen nézett ránk
-Indulhatunk! - pattantam fel Justinnal együtt, aki elment kifizetni a forrócsokikat, majd elindultunk Lená-ék felé
* * * * * *
-Kösz még egyszer, hogy meghallgattál, és hogy hazakísértél. - mondtam most már az ajtóban
-Igazán nincs mit, rám mindig számíthatsz bármiről van szó. És ígérem nem beszélek róla senkinek. - ölelt meg
-Köszönöm. - nyomtam egy puszit az arcára - Jó éjt Justin! - mentem be az ajtón
-Jó éjt Bella! - és azzal Justin is elindult hazafele.
Próbáltam halkan felosonni az emeletre, ami kisebb-nagyobb sikerrel sikerült is a hülye magassarkú miatt. A szobába beérve lekaptam magamról a cipőt, és úgy ahogy voltam befeküdtem az ágyba és gondolkoztam.
~Justin nem is annyira beképzelt, mint amilyennek hittem, és nagyon jól esett, hogy meghallgatott, mivel ilyen részletesen még senkinek nem mondtam el mi történt. Igaz, volt olyan rész amit kihagytam, de arról nem kell tudnia sőt senki nem tudhat róla, mert akkor azzal kiderül az egész múltam, és azt elakarom felejteni. Azóta próbálok más lenni és 4 hónapja új életet élek, az a Faith már nem létezik~ Ezeken gondolkoztam, mikor egyszer csak azt vettem észre hogy szempilláim ólom súlyúnak tűnik és alig bírom nyitva tartani, de ez ellen nem is ellenkezdtem, így lehunytam szemem és átléptem álomvilágba....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése